Az Óperencián túl

Maci nem akarta látni, hogy Baba másik polcon ül. Gombszeme folyton Baba arcán függött. Látta a vörös fürtjeit, hibátlanul formált plasztik formáját, nett ruhácskáit, mindent... kivéve az őket elválasztó teret. 

Baba sóvárgón, de realistán nézte Maci polcát. Szeretett volna Macilány lenni. De Babaként látta meg a napvilágot a gyárban. Ráadásul Gyöngy előtt sosem volt gazdája. Volt ugyan egy tulajdonosa, egy gyűjtő, aki évtizedekig egy polcon őrizte, bontatlan csomagolásban. Az összes tere a doboz belseje volt. Mivel nem ismert mást, szerette a kis kuckót. Azt gondolta, hogy jó ott neki, biztonságos. El sem tudta képzelni milyen lehet doboz nélkül élni. Igazából sosem látott doboz nélküli játékokat korábban.

Emlékezett amikor Gyöngy papája megvette őt a gyűjteményből. Mennyire nagy izgalom lett rajta úrrá, amikor előkerült a szalaggal átkötött doboza Papa táskájából és Gyöngy először nyitotta ki a kis kuckó ajtaját. Az ajtót, ami soha, de soha nem volt még nyitva.

Ijedt volt, de kíváncsi arra a világra, ami kinn várta. Nem sok idő kellett hozzá, hogy megismerje Gyöngy játékait. Mindegyikkel beszélgetett és csodálkozott rajta, hogy mennyivel többet éltek, mint ő, aki tulajdonképpen idősebb volt mindegyiküknél. Idősebb, de százszor tapasztalatlanabb.

Aztán meglátta Macit. Maci annyira különleges volt Baba számára. Ha Maci a látóterébe került, senkit sem látott, mintha az összes fókusz Macira irányult volna ilyenkor. Imádta a finom, plüss bundáját, méretes, biztonságot sugárzó termetét. És élvezte, ahogy Maci gombszemével pásztázta. 

De Maci élete teljesen máshonnan indult. A sokadik gazdája volt Gyöngy. Másképp kezelte az új játékokat, mint Baba, akinek ez volt az első élete a valódi világban. Baba mindenre rácsodálkozott és mindenkit csodált. Minden játékot tökéletes alkotásnak gondolt, és Maci morgolódása ellenére együtt örült Gyönggyel, ha új jövevénnyel gyarapodott a gyerekszoba.

Gyöngy úgy tűnt nem vette észre Baba és Maci furcsa románcát, mert más polcra helyezte őket. Macit a macik közé, Babár a babákhoz. Így érezte helyesnek. Ezért rendszerint csak sóvárgó tekintetük találkozhatott a gyerekszobában. Maci azt állította, hogy ez nem akadály, hogy ez nem távolság. Baba egy ideig bízott ebben és hitt egy reményteli közös polcban. De aztán telt az idő és a polcok nem közeledtek egymáshoz. Baba egyre kevésbé bízott a közös jövőben és amikor végképp elvesztette a reményt, egy kedves Macilányt vizionált Maci mellé.

A szeme megtelt könnyekkel. Búcsúzóul egy csókot dobott a polc felé, ahol Maci már nem figyelte őt. Mélyen aludt, de mintha álmában egyszer csak elmosolyodott volna. 

A Star Trek-jelenség

"Az űr a legvégső határ..." így kezdődött egy sorozat főcíme 1966. szeptember 8-án. S a világ már nem volt ugyanaz. Megjelent benne a Star Trek-jelenség. Mert aligha hívhatjuk csak sorozatnak azt a több évtizeden és generációkon átívelő fantáziavilágot, amelyet ez a név képvisel.

Mi a titka annak, hogy még most, több, mint ötven év távlatában is egy élő legendáról, egy folytonosan megújuló univerzumról beszélünk? Honnan indult, hol tart most és hová juthat még? És kik jönnek vele? Kik a rajongók és mi varázsolja, ejti ámulatba és tartja őket itt akár évekre, évtizedekre?

A sorozat megálmodója vagy ahogyan legtöbbször emlegetjük: atyja, Eugene Wesley Roddenberry egykori második világháborús pilóta, a Panam utasszállító pilótája, később rendőr egy álmodozó volt. Azonban nemcsak megálmodta az ideális világot, hanem meg is teremtette. Korábban is voltak sorozatötletei, de a Star Trek a maga idejében teljesen újszerűnek számított. Az ötvenes években és előtte a sci-fi filmek sokszor szóltak ellenséges földönkívüliekről, idegen inváziókról. Az űrkorszak szélesre tárta az addigi szűk világot és az ismeretlentől való félelem hirtelen rátelepedett az emberekre. Érdekelte őket, hiszen újdonság volt, de tartottak is a veszélyeitől. Ebbe a kicsit paranoid világba csöppent az unikumnak ható Star Trek a maga pozitív jövőképével. Roddenberry úgy képzelte, hogy az űr meghódítása, más fajok megismerése összekovácsolja majd az emberiséget. Sőt, nem csak az emberek élnek majd szövetségben, céljukká válik, hogy más fajokhoz is békés diplomáciával közelítsenek és ha lehetséges, mindenkivel szövetséget kössenek.

A hajó főszereplőinek nemzetközi összetétele is újszerű volt: természetesen a kapitány amerikai, de az első tiszt egy idegen faj képviselője, azután japán, ír, skót, orosz és afrikai. Az első pilotepizódban még azt a merésznek számító húzást is megtette az író, hogy női első tisztet tett a kapitány mellé, ez azonban olyan modernnek számított, hogy a próbaközönség sem fogadta el. Sok-sok változtatást eszközölt Roddenberry az első visszajelzések alapján, egyet kivéve: Spockot, a vulkáni tudományos tisztet nem hagyta veszni. Hiába kapta a kritikát, hogy a maszk egyenesen sátáni benyomást kelt, ezen az egyen nem engedett változtatni. S mint később kiderült, neki lett igaza. A hegyesfülű tiszt nem csak elfogadhatóvá vált a nézők számára, első számú kedvenccé vált. Egyenesen a sorozat kultikus figurája lett. Ha valaki semmi mást nem tud a sorozatról, az ő karakterét mindenképpen megjegyzi.

Roddenberry sorozata, amelyet első körben úgy jellemzett, mint "western-sorozat az űrben" végül szabad jelzést kapott és 1966. szeptember 8-án adásba is került Amerikában. Kezdetben nagyon rossz időpontban sugározták: a péntek este fél tíz pont azt a fiatal korosztályt nem találta meg, akiknek eredetileg szólt volna. Bár figyelem mégis összpontosult rá, hiszen az első epizód után például maga Isaac Asimov, az Alapítvány-sorozat írója is erős, nyílt kritikát fogalmazott meg vele kapcsolatban. Roddenberry azonban nem volt rest udvariasan válaszolni neki és végül levelezésük folyamán összebarátkoztak. Mi több Asimov maga is adott tanácsokat a sorozathoz, sőt, más írókkal együtt kiállt mellette akkor is, amikor a második szezon után törölni akarták.

Az igazi nagy áttörés azonban mégis a hetvenes években történt, amikor is a kedvezőbb időpontba került ismétléseknek hála a sorozat végre nézőire talált. Igaz, ekkor már valóban nem futott, hiszen három szezon és 79 rész után végül mégiscsak elkaszálták. De az ekkorra kialakult rajongótábor végre felébredt és elkezdtek Star Trek-találkozókat tartani, ahova meghívták a sorozat készítőit és a színészeket is. A visszaemlékezésekből kiderül, hogy a színészek mennyire meglepődtek a meghívásokon, hiszen egy megszűnt sorozatról volt szó, és már mindegyikük más produkciókon dolgozott. De eleget tettek a meghívásnak. Nem sejtették, hogy ez éveken, évtizedeken keresztül így lesz.

A sorozatot nyilván ennek hatására is többször próbálták feléleszteni. Első próbálkozás a Második fázis nevű sorozatötlet lett volna, amelyet az eredeti szereplőkkel terveztek forgatni, kivéve Leonard Nimoyt, aki éppen a szerepével kapcsolatos válságot élt át. Spock karaktere olyan szinten nyomta rá bélyegét a magán- és szakmai életére, hogy szeretett volna végleg megszabadulni tőle. Megírta könyvét, az I am not Spockot is, amely hatalmas vihart kavart a rajongók körében. Érthető, hiszen Spock nagyobb népszerűségnek örvendett, mint a többi szereplő.

A Második fázis nem született meg, de története és karakterei javarészét átmentették az első mozifilmbe 1979-ben. A Star Trek végre kikerült a nagy vászonra és úgy döntött, jó ideig ott is marad. Sorra születtek a mozifilmek az eredeti, bár egyre idősödő gárdával. Végül merész húzást találtak ki: mi lenne, ha közben egy teljesen új szereplőgárdát hoznának be a tévében? Végül 1987-ben megtörtént az áttörés: az Új nemzedék vette át a terepet. A sorozat első szezonját még igyekeztek a korábbiakhoz igazítani, meggyőzni a régi rajongókat a folytonosságról. De aztán a legénység a második évadtól már saját világán dolgozott, maguknak formálták tovább a Star Trek univerzumot.

A következő sorozat még merészebb húzással állt elő: ne az Enterprise legyen a helyszín, hanem egy űrállomás. A Deep Space Nine nemcsak helyszínében hozott újat: hangulatában is jelentősen eltért a korábbi sorozatoktól és filmektől. Érezhetően komorabb a hangvétele, a főszálat erősebben kötötték össze, ugyanakkor megmaradt az epizódikus vonalvezetés is. Érdekes párhuzam, hogy ugyanebben az időben készült a Babylon V. című sorozat is, szinte egyidőben a Deep Space Nine-nal. A két sorozat hangvétele annyira hasonló volt, hogy sokan azt találgatták, ki lopott kitől. Ugyanakkor, hogy a készítők bizonyítsák: nincs köztük harag, bizonyos színészek, mint például Majel Barrett és Walter Koenig mindkét sorozatban megjelentek.

A Deep Space Nine után ismét forradalmi ötlettel álltak elő a készítők: legyen egy női kapitány az új sorozat élén. A fogadtatás meglepően vegyes volt, ahhoz képest, hogy már rég nem a hatvanas években éltünk, amikor egy tollvonással kihúzhatták a női első tisztet. 1995-ben ez még mindig kérdéseket vetett fel. Azonban a Voyager hazatéréséről szóló sorozat elindult. S hozzáteszem, Magyarországon a mai napig a legnépszerűbb.

Az Enterprise sorozat 2001-ben ugyancsak darázsfészekbe nyúlt azzal, hogy előzménysorozat kívánt lenni. Alacsony nézettséggel, a rajongók folyamatos kritikái közepette, amelyek főképp azzal foglalkoztak, hogy miért nem történhetett így a múlt, ahogyan, a sorozat szép lassan kimúlt. Ironikus, hogy pont a rajongók döntötték meg és ennek köszönhetően jó ideig nem is készült újabb sorozat.

A mozifilmek sem jártak jobban, hiszen míg az 1996-os Kapcsolatfelvétel nagy érdeklődésre tartott számot, a 2002-es Nemezis már Amerikában is bukott, Magyarországon be sem mutatták moziban.

Úgy tűnt, a Star Treknek leáldozott.

Meglepő módon rajongók és színészek próbálták együtt életben tartani a sorozatot, ha már a stúdiók nem hittek benne: több olyan sorozat is készült, amely rajongói sorozatnak minősül, ugyanakkor színvonala sokszor megüti az eredeti produkciókét (például Star Trek: Continues, Voyages, Of Gods and men, Axanar). Amíg nem volt tétje és nem látszott esély új Star Trek produkciókra, a stúdiók békén hagyták a rajongói produkciókat. Azonban a 2009-es J.J.Abrams-féle mozifilm sikere azt mutatta, hogy van még nafta a szériában. És a főnix újjá tud éledni poraiból. Így aztán a rajongói produkciókat a stúdió egy több pontból álló szabályrendszerrel ellehetetlenítette.

Az új mozifilmek, amelyeknél jelenleg a harmadik produkciónál tartunk egy új idősíkot nyitott, hogy a régi rajongók kritikáinak elvehesse az élét, s hogy új rajongókat vonzzon a moziszékekbe. Az alternatív idősík, amelyet szokás Kelvin-idősíknak is nevezni, segít, hogy olyan nézők is beülhessenek egy Star Trek filmre, akik korábban egyetlen egy részt sem láttak. Ugyanakkor a rendező, aki maga is rajongó elhelyezett olyan utalásokat is a filmbe, amellyel a régi rajongóknak igyekezett kedveskedni. Az első kísérletet siker fogadta. Ugyan voltak a régi fanok között, akik fanyalogtak a cselekménydús, látványos filmeken, de a filmek mégis sikert arattak a mozikban.

Ennek hatására aztán újra a Star Trek felé fordult a stúdió figyelme. Talán mégis vissza lehetne hozni a képernyőkre a sorozatot? De már új korszakot élünk, és döntöttek, ezt a talán kevésbé kockázatos módot érdemesebb meglovagolni: legyen egy olyan felület, amely már más sorozatoknál is bevált, a Netflix-előfizetős hálózata.

A Star Trek: Discovery 2017-ben debütált. Hatalmas érdeklődés övezte, hiszen sorozatként 16 évnyi néma csendet kellett megtörnie. S ahogyan az már a Star Trek sorozatoknál szokás, a Discovery is újításokkal indított. Nem félt az Enterprise nyomdokaiba lépni azzal, hogy előzménysorozatként jelenik meg. A történet Archer és Kirk kapitány közötti időkbe ékelődik. Újszerű, hogy egy szereplőre koncentrál, ő a főszál, Michael Burnham. A színesbőrű nő, akinek esendő, emberi karakterét követhetjük immár két szezonon keresztül, de a sorozat szerencsére zöld utat kapott a harmadik évadra is. Az epizódok eklektikus időbeosztással dolgoznak, lévén nem kell televízióhoz alkalmazkodniuk: egyik epizód 40 perc, a másik 60. A történetek kevéssé epizodikusak, nem lehet egyetlen részt sem kihagyni, ha nézni szeretnénk a sorozatot, hiszen jobbára a főszálra összpontosítanak. A kivitelezésük abszolút megüti a mozifilmszintet, látványvilága lenyűgöző, a fordulatok pedig meglepőek. A Discovery mindenképpen sikeres sorozatnak számít, annak ellenére, hogy a régi rajongókat újfent megosztotta. Ugyanakkor új rajongótábort teremtett. Bár a sorozathoz nem szükséges a Star Trek-univerzum ismerete, a második szezontól már úgy tűnik a készítők a régi rajongóknak is kedveskedni akartak, amikor ismert karaktereket hoztak a történetbe. Spock, Pike, Number One, Sarek, Amanda megjelenése először idegenkedést váltott ki, de a második szezon végére, mintha csekklistát olvastak volna, szépen mindent visszapakoltak az eredeti kánon szerinti rendbe. Összességében a Discovery egy fordulatos, izgalmas, hard sci-fi akciósorozat. Talán látszólag ezzel kilóg a Star Trek jellegzetes sorozatai közül, ámde mégsem. Mert ahogy felsoroltam, a Star Trek mindig is a megújulásra törekedett, minden egyes sorozat egy újabb határt feszegetett.

Ugyanakkor ha ma Star Trekről beszélünk, nem hagyhatjuk szó nélkül az Orville-t sem. Az Orville sorozat felvállava vagy anélkül Seth McFarlane Star Trek sorozata. Seth tulajdonképpen egy mai reneszánsz ember: színész, énekes, rajzoló, író és egyben rajongó is. Kisgyerekkora óta szeretne Star Trekben szerepelni. Ezt tulajdonképpen el is érte, hiszen egy nyúlfarknyi szerepre sikerül megjelennie az Enterprise sorozatban, de ő többre vágyott: egy saját sorozatra. Rejtély, hogy hogyan érte el, de megkapta a lehetőséget. Egy olyan Star Trek sorozatot készített, amely sehol nem viseli ezt a címet, semmit nem úgy hívnak a sorozatban, ahogy a Star Trekben, ugyanakkor az epizódok, karakterek, hajók, világok felépítése annyira hasonló, hogy tagadhatatlan a kapcsolat. Mégis, hogy folytassa a Star Trek hagyományát az újszerűségre törekvéssel, az Orville olyan témákat feszeget, amelyeket a Star Trek korábban kínosan került: magánéleti válságok, a homoszexualitás, a pornó, a szenvedélybetegség, a fajüldözés, az ember-mesterséges intelligencia közötti nemi kapcsolat és hasonló határterületek. Ugyanakkor minden témához annyira határozottan, probléma-megoldókészséggel és persze néha humorral nyúl, hogy a néző csak ámul. De mégis megmarad emberinek, nem akar tálcán nyújtott hepiendet, sem tökéletes embereket, csakis esendő, szinte már hozzánk hasonló XXI. századi karaktereket. Magyarországon szinkronizálva láthatta a közönség az első évadát az egyik tévécsatornán. S a rajongók mégis boldogok lehetnek, hogy a komolyabb hangvételű, de talán még jobban sikerült második szezon után, a nem túl magas nézettség ellenére, a stúdió zöld utat adott a következő, harmadik szezonra is.

Hova tart mégis a Star Trek? Mik a következő célok?

Ami bizonyos, hogy 2019 végén jön a Picard-sorozatként emlegetett széria Patrick Stewart főszereplésével. A történet ott kapcsolódik Picard életébe, ahova az őt alakító színész is öregedett, vagyis közel húsz évvel az utolsó TNG film után. A felépítésről annyit lehet tudni, hogy olyan lesz, mint egy hosszú mozifilm, vagyis valószínűleg az alkotók megmaradnak a Discovery felépítésénél. Hogy régi szereplőket viszont láthatunk-e még, arról nem szól a fáma. Annyi bizonyos, hogy Jonathan Frakes (Riker) boldogan fogadta el, hogy néhány epizód erejéig a rendezői székbe üljön, ami jó hír, hiszen korábban is szerettük a munkáit, de bizonyított a Discovery és az Orville kapcsán is.

További tervek között van egy a 31-es szekcióról szóló spin-off sorozat Michelle Yeoh (Georgiou kapitány) főszereplésével, valamint két animációs sorozat. Az egyik a felnőtteket megszólító Lower Decks, a Rick és Morty egyik alkotójától, Mike McMahantől. A másik egy kifejezetten gyerekek számára készülő sorozat, amely a Nickelodeonon fog futni.

Mindenképpen optimizmusra ad okot, hogy jelenleg öt futó Star Trek-sorozatról beszélhetünk, amelyek várhatóan meghatározzák majd a Star Trek-életet is az elkövetkezendő időkben.

Húsvéti tojások

Az első emlékem húsvéttal kapcsolatban az, hogy Anyával tojást festünk. Olyan négy-ötéves vagyok. Emlékszem a kifújt tojás könnyű súlyára és sima tapintására a kezemben. Ülünk a vályogház kis konyhájában, újságpapírral gondosan letakart asztalnál, és festünk. Én sárgára alapozok és színes pettyekkel, csíkokkal, vonalkákkal dobom fel a művet, ahogy Anya mutatja. Annyira magam előtt van a minta, hogy még az a kép is megjelenik, amikor később a kis vályogház bontásánál meglátom a törmelék közt a mintás tojáshéj darabjait. Kicsordul a könnyem. Akkor értem meg, hogy minden pillanat törékeny és múlandó. Mégis, ha lehunyom a szemem, meg tudom érinteni az emléket: érzem a festék illatát, a konyháét, látom Anyát, ahogy fest, és hallom a csöndet. És ugyanabban a pillanatban látom a törött darabokat is, ahogy a könnyeimtől áztatva csillognak a porban.

Második emlék, amikor Apa húsvéthétfőn frissen borotválva, öltönyben jelenik meg a szobámban. Vidám, de óvatos “jóreggeltezésére” álmosan dugom elő az orrom a paplan alól. Ezt biztató jelnek veszi, és azonnal rázendít:

- Zöld erdőben jártam. Kék ibolyát láttam. El akart hervadni. Szabad-e locsolni?

- Mmm... Szabaaad... - mondom álmosan, de már mosollyal az arcomon, mert tudom: Apa megy sorban locsolni a környék hölgyeit, és azért keltett fel, hogy én lehessek az első. Egy piros tojást halászok elő a gondosan előkészített kosárból. A legszebbet. Apa boldogan fogadja, puszit ad és már megy is. Csak a hajam illata tanúskodik róla, hogy itt járt.

Apa már nem ébreszt húsvéthétfőn. Ma már ez a tojás is törött. Mégis itt él bennem, megszólít az emlék, és én hagyom újra élni egy boldog percig.

Így tartja együtt elmém, ez a csodás kötőanyag, életem pillanatait: egyszerre a múltban és a jelenben, mint különleges, magam festette, törékeny húsvéti tojásokat.

A film

A fiú jó ideje vár a mozi előtt. Szeme az egyik utcasarokra tapad, láthatóan onnan kellene felbukkannia valakinek. Időnként a mobiljára is pillant: vagy az időt ellenőrzi vagy üzenetet csekkol, de egyik sem nyugtatja meg. A sokadik perc után megnyomja a hívás gombot, füléhez emeli a készüléket, de a túloldal nem felel, ez egyértelműen látszik kicsit bosszús mozdulatából, amivel kinyomja az elindított hívást. Arca egyszerre aggódó és türelmetlen. Szemöldökét összehúzza, ami mély barázdát váj homlokába. Újabb percek telnek el, ami alatt még kétszer emeli füléhez a telefont, egyre idegesebben toporogva és egyre mélyülő barázdával a homlokán. 

Aztán hirtelen, mint egy nyári vihar, feltűnik egy lány a sokat vizslatott sarkon. Sietve kapkodja a lábait és már messziről figyeli a fiút, hogy hogyan fogadja a késést. A fiú arca felderül, ahogy megpillantja a várva várt személyt. Aztán, mintha figyelmeztetné magát, hogy neki tulajdonképp most dühösnek illene lennie, újra szemöldökráncolásba kezd. A lány végre odaér hozzá, de a fiú arckifejezése láttán lebiggyed az ajka, mint a kisgyerekeknek, ha rossz fát tettek a tűzre. Szemei esdeklőn nagyra nyílnak és bár nem hallani mit mond, de a hanglejtése elnyújtott, mint egy kiscicáé, egész biztosan magyarázkodik. A fiú továbbra is szigorúan áll, de szemében vidámság bujkál, láthatóan szórakoztatja a lány előadása. Mielőtt a lány hangszíne elérné azt a bizonyos sírós tónust, a fiú megsimogatja az arcát. 

A lány hirtelen elhallgat és csillogó szemeit lehunyva, megnyugodva öleli át a fiút. A fiú mindkét kezébe fogja a lány arcát és csókot lehel lehunyt szemeire, majd gyengéden a szájára is. Homlokán nyoma sincs a mély barázdának, arca éppúgy ellágyul, mint a most már bújósan hozzásimuló lányé. Egy percig így állnak egybeforrva, mint egy kétnemű istenség a teremtés kezdetén. 

Aztán lassan, nagyon lassan kibontakoznak az ölelésből, egymásra mosolyognak és szavak nélkül, még mindig egymás varázsában lépnek be a moziba. 

Kezdődik a film. 

Pusztulás

Meghalt. Talán ha évszázadokkal hamarabb születik, nem lett volna jelentősége halálának, de a jelenlegi körülmények között ő képviselte az emberi fajt. Az utolsó egyede volt ennek a hajdan nagy számú kultúrának. A Földet benépesítő alenoidok tiszteletben tartották végakaratát:

„Az összes tárgy, ami valaha az embereket szolgálta, semmisítessék meg. A Föld nevet változtassák Alenianra.”

A hagyományosan aleniani műanyagból készült koporsót négy lény emelte csápjára és megindult a gyászmenet. A vörös gyászruhák már messziről hirdették a szomorúságot, amely az emberi faj iránti szánalomról árulkodott. Az erősen gurgulázó hang, mely néhány egyed felől hallatszott, az alenoidoknál a sírás megfelelője volt.

A főtemetőtiszt, vagyis a legnagyobb rendfokozattal rendelkező alenoid, a meghatottságtól gurgulázva gyászbeszédet mondott, s a koporsóval együtt feledésbe süllyedt az utolsó ember is.

A temetést követően az altemetőtiszt és parancsnoka a Kripta bázisra igyekezett.

­ – Nem értem miért neveznek bennünket a Galaxisban „dögevőknek” – törte meg a főtiszt hangja a csendet –, hiszen igazán szép és megható temetést rendezünk minden fajnak.

– Talán a több ezer Alenian nevű bolygó zavarja őket – jegyezte meg halkan az altiszt.

– Miért? Talán úgy gondolja, hogy ennyi „takarításért” fizetséget sem érdemlünk?!

A csend újra közéjük telepedett. Lassan ballagtak a számukra ideálisan kihalt tájon, maguk mögött hagyva több ezernyi kihalt kultúra közt az embert…

Nagyapó

Nagyapó... így neveztem el útitársamat, mert némiképp őrá emlékeztetett: a régi családi fotók és megfakult gyerekkori emlékképeim okos, bölcs homlokú nagyapójára. Holott vonásaiban nem hasonlított rá, csak egy kedves arcú öregember volt a buszon... mégis közelinek és ismerősnek éreztem már az első pillanatban is...
Ráncos, görbe ujjai megsárgult lapokat tartottak arca elé, abnormálisan közelre... Áttetsző, pergamen-bőre szelíden megrezdült, amint ajkai - talán az olvasott szöveg hatására – mosolyra húzódtak...
Nagyapám pontosan így tartotta a könyvet, amikor kísérletező kisgyerekként az orra alá nyomtam:
– Tata! Mi van a képen?
Gonosz kérdés volt ez a hatéves gyerektől, aki jól tudta, hogy nagyapja nem lát. Zöldhályog takarta el előle a világot, s vérszegénysége miatt az orvosok nem vállalták a kockázatos műtétet, amely visszaadhatta volna szeme világát. Akkori önmagam persze nem fogta fel, hogy kérdése nem tisztességes, csak a morbid gyermekkori kíváncsiság hajtott, amely minden rendellenesnek hitt dolog iránt lángolt. Nagyapa nem vette zokon a kérdést. Sokat sejtetően elmosolyodott, félrebillentette fejét, s mintha csak saját szeme sarkából akarná kiolvasni a választ, oldalt lesett...
– Bagoly – mondta határozottan, s biztosan jól szórakozott magában meglepett hangom hallatán.
– Honnan tudod?
Nem tudtam, hogy nagyapó zöldhályogja egy olyan menedék volt, amely mögül az ember csakis azt látja meg, amit ő is akar... Igaz, az öreg táskaírógép – amely ma szobám múzeumának értékes darabját képezi – nagyapó számára túlságosan apró betűkkel bírt, mégis hangyaszorgalommal kopácsolt rajta nap mint nap. Versei – amelyek számomra az elvont, komoly tartalmú felnőttirodalomhoz tartoztak ekkoriban – hegyekben álltak íróasztala és szekrénye fiókjaiban, arra a jótét lélekre várva, aki majd kijavítja egyszer őket, átnézvén a vakoskodó gépelés melléfogásait... Ma megsárgult lapok a rendszerezésre váró "majd a télen, ha ráérünk, megcsináljuk" címkéjű iratok között.
Megsárgult lapok... pont olyanok, amilyeneket Nagyapónak titulált útitársam szorongat kezeiben.
A busz fékez... néhány utas leszáll, s Nagyapó mellett is megüresedik egy hely. Kapva kapok az alkalmon, s lehuppanok mellé. Ő rám se néz. talán észre sem vette az embercserét. Sejtelmes mosollyal bújja egyre csak a titokzatos irományokat. Feltűnésmentesen magasra nyújtom nyakam, s megpróbálok belelesni a sorokba...
Versek! Útitársam verseket olvas a kezei közt dédelgetett sárgaszín papirosokról...
Kísérteties érzés lesz úrrá rajtam, de elhessegetem a gondolatot. Rövid ideig még elmerülten bámulom a ráncos kezeket, aztán magam is a táskámba nyúlo
k néhány papírért. Szép, fiatal, fehér papírokért... A tollam hegye egy verskezdeményt jegyez. A betűk maguktól formálódnak, s mire a pályaudvarra érünk, már teljes gondolatfolyammá állnak össze. Jóleső érzéssel egyenesedek fel, s elfeledkezve útitársamról, igyekszem az ajtó felé... A lépcsőről lelépve szemem elé kapom kezem. Hunyorogva nézek a tavaszi nap vakítóan éles sugarába, s amint újra összeáll a pályaudvar jól ismert képe, elindulok szokásos, reggeli utamon...
Hirtelen újra eszembe jut Nagyapó, de hiába fordulok vissza: a busz sehol, utasai egybeolvadtak a reggeli tülekedéssel.
Eltűnt Nagyapó is. Csak egy megsárgult lapot sodor a friss, tavaszi szél...

Töltsük meg az űrt!

Gyerekkoromban vonzott az űr. Talán a titokzatossága, a végtelen lehetőségek tárháza, a feltérképezetlensége vagy csak a szépsége... nem tudom. Hosszú éjszakákat töltöttem azzal, hogy csillagtérképpel az ölemben, egy kisszéken a teleszkópomon keresztül ámulva vizsgáltam az égboltot a kertből. Óriási élmény volt például egyedül felfedezni a Jupiter holdjait. Bár állítólag valami Galileo nevű srác megelőzött. Néha meg csak lefeküdtem a fűbe, bámultam a csillagokat és azt képzeltem, belezuhanok a végtelenbe.

Volt, hogy azt vártam, talán megpillantok egy űrhajót. Értem jönnek és visznek is valami izgalmas utazásra. De az idegenek valahogy mindig mások történeteiben keltek életre, a kertben bámuló kislány nem érdekelte őket különösebben.

Általános iskolában sokat bújtam csillagászati szakkönyveket. Még országos versenyen is indultam. Az osztálytársaimnak meg lelkesen magyaráztam Kepler törvényeit, amire a tanárom kért meg, azt mondta, szerinte én jobban értem. Komolyan érdekelt, na.

A Jóholdat, Szíriusz kapitány! volt az első könyv, amit kiolvastam hatévesen. Talán ez indított el arra, hogy sci-fit kezdjek olvasni. Eleinte végigolvastam az otthoni polcon talált Asimov, Clarke, Nemere könyveit, aztán a szomszédban lakó unokatesóm polcait is végigtúrtam és a helyi könyvtárat, ahol azt füllentettem, hogy a nővéremnek viszem, mert a sci-fi a felnőtt irodalomhoz volt csapva.

A filmekhez mázlista módon szintén korán volt szerencsém, lévén az édesapám mozigépész volt, a nagyapám mozi-üzemvezető. Édesanyámék a mozi szolgálati lakásában laktak, így ismerkedett össze Apuval. Gyerekkoromban gyakorlatilag mindent megnéztem a moziban, amihez csak hozzáfértem. Ámulva figyeltem az óriási vásznat. Ahogy ma is teszem, hiszen a mozivarázs a véremben csörgedezik.

Az első sci-fi film, amire vissza tudok emlékezni, az Üzenet az űrből címet viselte. Volt benne egy kisrobot, aminek a mozgását utánoztam hazafelé az úton, és valami félelmeteset estem. Annyira, hogy a család évekig felemlegette. Persze nagy szerelem a Star Wars volt, amit akkoriban még Csillagok háborújának neveztünk. Annyira tetszett, hogy amikor hazamentünk a moziból, a kis unokaöcsémnek konkrétan eljátszottam az egész sztorit. Később az iskolában kiosztottam a szerepeket az iskolatársaim között és George Lucas nyomdokaiba szegődve, újrarendeztem az egész filmet a szünetekben, élő bemutatóval. Mivel akkoriban nem volt általános, hogy mindenki ismerje a Star Warst, nekem kellett még a szereplők motivációját is elmesélni a karaktereket játszó iskolatársaknak.

Az űr, a legvégső határ... ez a már a Star Trek sorozat jellegzetes mondata. Magyarországon ez a sorozat nagyon későn, valamikor a kilencvenes évek elején jelent meg videókazettán. Az első rész még felirattal, de valami rejtélyes oknál fogva, a másodiktól már szinkronnal. A filmet Trethon Judit tévés videóajánlására kezdtem nézni, de mondhatni első látásra szerelem volt. Azóta is folyamatosan nyomon követem a teljes, több mint 700 részt magába foglaló Univerzumot.

Szóval geek vagyok, mit tagadjam, ugyanakkor nagyon szeretek más, hétköznapibb gondolatokat is megosztani. Szóval úgy tervezem, hogy ide nyilvánítom majd ki őket, a blogomra.

Hogy az űr ne maradjon üres.