Töltsük meg az űrt!

Gyerekkoromban vonzott az űr. Talán a titokzatossága, a végtelen lehetőségek tárháza, a feltérképezetlensége vagy csak a szépsége... nem tudom. Hosszú éjszakákat töltöttem azzal, hogy csillagtérképpel az ölemben, egy kisszéken a teleszkópomon keresztül ámulva vizsgáltam az égboltot a kertből. Óriási élmény volt például egyedül felfedezni a Jupiter holdjait. Bár állítólag valami Galileo nevű srác megelőzött. Néha meg csak lefeküdtem a fűbe, bámultam a csillagokat és azt képzeltem, belezuhanok a végtelenbe.

Volt, hogy azt vártam, talán megpillantok egy űrhajót. Értem jönnek és visznek is valami izgalmas utazásra. De az idegenek valahogy mindig mások történeteiben keltek életre, a kertben bámuló kislány nem érdekelte őket különösebben.

Általános iskolában sokat bújtam csillagászati szakkönyveket. Még országos versenyen is indultam. Az osztálytársaimnak meg lelkesen magyaráztam Kepler törvényeit, amire a tanárom kért meg, azt mondta, szerinte én jobban értem. Komolyan érdekelt, na.

A Jóholdat, Szíriusz kapitány! volt az első könyv, amit kiolvastam hatévesen. Talán ez indított el arra, hogy sci-fit kezdjek olvasni. Eleinte végigolvastam az otthoni polcon talált Asimov, Clarke, Nemere könyveit, aztán a szomszédban lakó unokatesóm polcait is végigtúrtam és a helyi könyvtárat, ahol azt füllentettem, hogy a nővéremnek viszem, mert a sci-fi a felnőtt irodalomhoz volt csapva.

A filmekhez mázlista módon szintén korán volt szerencsém, lévén az édesapám mozigépész volt, a nagyapám mozi-üzemvezető. Édesanyámék a mozi szolgálati lakásában laktak, így ismerkedett össze Apuval. Gyerekkoromban gyakorlatilag mindent megnéztem a moziban, amihez csak hozzáfértem. Ámulva figyeltem az óriási vásznat. Ahogy ma is teszem, hiszen a mozivarázs a véremben csörgedezik.

Az első sci-fi film, amire vissza tudok emlékezni, az Üzenet az űrből címet viselte. Volt benne egy kisrobot, aminek a mozgását utánoztam hazafelé az úton, és valami félelmeteset estem. Annyira, hogy a család évekig felemlegette. Persze nagy szerelem a Star Wars volt, amit akkoriban még Csillagok háborújának neveztünk. Annyira tetszett, hogy amikor hazamentünk a moziból, a kis unokaöcsémnek konkrétan eljátszottam az egész sztorit. Később az iskolában kiosztottam a szerepeket az iskolatársaim között és George Lucas nyomdokaiba szegődve, újrarendeztem az egész filmet a szünetekben, élő bemutatóval. Mivel akkoriban nem volt általános, hogy mindenki ismerje a Star Warst, nekem kellett még a szereplők motivációját is elmesélni a karaktereket játszó iskolatársaknak.

Az űr, a legvégső határ... ez a már a Star Trek sorozat jellegzetes mondata. Magyarországon ez a sorozat nagyon későn, valamikor a kilencvenes évek elején jelent meg videókazettán. Az első rész még felirattal, de valami rejtélyes oknál fogva, a másodiktól már szinkronnal. A filmet Trethon Judit tévés videóajánlására kezdtem nézni, de mondhatni első látásra szerelem volt. Azóta is folyamatosan nyomon követem a teljes, több mint 700 részt magába foglaló Univerzumot.

Szóval geek vagyok, mit tagadjam, ugyanakkor nagyon szeretek más, hétköznapibb gondolatokat is megosztani. Szóval úgy tervezem, hogy ide nyilvánítom majd ki őket, a blogomra.

Hogy az űr ne maradjon üres.