Maci nem akarta látni, hogy Baba másik polcon ül. Gombszeme folyton Baba arcán függött. Látta a vörös fürtjeit, hibátlanul formált plasztik formáját, nett ruhácskáit, mindent... kivéve az őket elválasztó teret.
Baba sóvárgón, de realistán nézte Maci polcát. Szeretett volna Macilány lenni. De Babaként látta meg a napvilágot a gyárban. Ráadásul Gyöngy előtt sosem volt gazdája. Volt ugyan egy tulajdonosa, egy gyűjtő, aki évtizedekig egy polcon őrizte, bontatlan csomagolásban. Az összes tere a doboz belseje volt. Mivel nem ismert mást, szerette a kis kuckót. Azt gondolta, hogy jó ott neki, biztonságos. El sem tudta képzelni milyen lehet doboz nélkül élni. Igazából sosem látott doboz nélküli játékokat korábban.
Emlékezett amikor Gyöngy papája megvette őt a gyűjteményből. Mennyire nagy izgalom lett rajta úrrá, amikor előkerült a szalaggal átkötött doboza Papa táskájából és Gyöngy először nyitotta ki a kis kuckó ajtaját. Az ajtót, ami soha, de soha nem volt még nyitva.
Ijedt volt, de kíváncsi arra a világra, ami kinn várta. Nem sok idő kellett hozzá, hogy megismerje Gyöngy játékait. Mindegyikkel beszélgetett és csodálkozott rajta, hogy mennyivel többet éltek, mint ő, aki tulajdonképpen idősebb volt mindegyiküknél. Idősebb, de százszor tapasztalatlanabb.
Aztán meglátta Macit. Maci annyira különleges volt Baba számára. Ha Maci a látóterébe került, senkit sem látott, mintha az összes fókusz Macira irányult volna ilyenkor. Imádta a finom, plüss bundáját, méretes, biztonságot sugárzó termetét. És élvezte, ahogy Maci gombszemével pásztázta.
De Maci élete teljesen máshonnan indult. A sokadik gazdája volt Gyöngy. Másképp kezelte az új játékokat, mint Baba, akinek ez volt az első élete a valódi világban. Baba mindenre rácsodálkozott és mindenkit csodált. Minden játékot tökéletes alkotásnak gondolt, és Maci morgolódása ellenére együtt örült Gyönggyel, ha új jövevénnyel gyarapodott a gyerekszoba.
Gyöngy úgy tűnt nem vette észre Baba és Maci furcsa románcát, mert más polcra helyezte őket. Macit a macik közé, Babár a babákhoz. Így érezte helyesnek. Ezért rendszerint csak sóvárgó tekintetük találkozhatott a gyerekszobában. Maci azt állította, hogy ez nem akadály, hogy ez nem távolság. Baba egy ideig bízott ebben és hitt egy reményteli közös polcban. De aztán telt az idő és a polcok nem közeledtek egymáshoz. Baba egyre kevésbé bízott a közös jövőben és amikor végképp elvesztette a reményt, egy kedves Macilányt vizionált Maci mellé.
A szeme megtelt könnyekkel. Búcsúzóul egy csókot dobott a polc felé, ahol Maci már nem figyelte őt. Mélyen aludt, de mintha álmában egyszer csak elmosolyodott volna.
