Húsvéti tojások

Az első emlékem húsvéttal kapcsolatban az, hogy Anyával tojást festünk. Olyan négy-ötéves vagyok. Emlékszem a kifújt tojás könnyű súlyára és sima tapintására a kezemben. Ülünk a vályogház kis konyhájában, újságpapírral gondosan letakart asztalnál, és festünk. Én sárgára alapozok és színes pettyekkel, csíkokkal, vonalkákkal dobom fel a művet, ahogy Anya mutatja. Annyira magam előtt van a minta, hogy még az a kép is megjelenik, amikor később a kis vályogház bontásánál meglátom a törmelék közt a mintás tojáshéj darabjait. Kicsordul a könnyem. Akkor értem meg, hogy minden pillanat törékeny és múlandó. Mégis, ha lehunyom a szemem, meg tudom érinteni az emléket: érzem a festék illatát, a konyháét, látom Anyát, ahogy fest, és hallom a csöndet. És ugyanabban a pillanatban látom a törött darabokat is, ahogy a könnyeimtől áztatva csillognak a porban.

Második emlék, amikor Apa húsvéthétfőn frissen borotválva, öltönyben jelenik meg a szobámban. Vidám, de óvatos “jóreggeltezésére” álmosan dugom elő az orrom a paplan alól. Ezt biztató jelnek veszi, és azonnal rázendít:

- Zöld erdőben jártam. Kék ibolyát láttam. El akart hervadni. Szabad-e locsolni?

- Mmm... Szabaaad... - mondom álmosan, de már mosollyal az arcomon, mert tudom: Apa megy sorban locsolni a környék hölgyeit, és azért keltett fel, hogy én lehessek az első. Egy piros tojást halászok elő a gondosan előkészített kosárból. A legszebbet. Apa boldogan fogadja, puszit ad és már megy is. Csak a hajam illata tanúskodik róla, hogy itt járt.

Apa már nem ébreszt húsvéthétfőn. Ma már ez a tojás is törött. Mégis itt él bennem, megszólít az emlék, és én hagyom újra élni egy boldog percig.

Így tartja együtt elmém, ez a csodás kötőanyag, életem pillanatait: egyszerre a múltban és a jelenben, mint különleges, magam festette, törékeny húsvéti tojásokat.