Nagyapó

Nagyapó... így neveztem el útitársamat, mert némiképp őrá emlékeztetett: a régi családi fotók és megfakult gyerekkori emlékképeim okos, bölcs homlokú nagyapójára. Holott vonásaiban nem hasonlított rá, csak egy kedves arcú öregember volt a buszon... mégis közelinek és ismerősnek éreztem már az első pillanatban is...
Ráncos, görbe ujjai megsárgult lapokat tartottak arca elé, abnormálisan közelre... Áttetsző, pergamen-bőre szelíden megrezdült, amint ajkai - talán az olvasott szöveg hatására – mosolyra húzódtak...
Nagyapám pontosan így tartotta a könyvet, amikor kísérletező kisgyerekként az orra alá nyomtam:
– Tata! Mi van a képen?
Gonosz kérdés volt ez a hatéves gyerektől, aki jól tudta, hogy nagyapja nem lát. Zöldhályog takarta el előle a világot, s vérszegénysége miatt az orvosok nem vállalták a kockázatos műtétet, amely visszaadhatta volna szeme világát. Akkori önmagam persze nem fogta fel, hogy kérdése nem tisztességes, csak a morbid gyermekkori kíváncsiság hajtott, amely minden rendellenesnek hitt dolog iránt lángolt. Nagyapa nem vette zokon a kérdést. Sokat sejtetően elmosolyodott, félrebillentette fejét, s mintha csak saját szeme sarkából akarná kiolvasni a választ, oldalt lesett...
– Bagoly – mondta határozottan, s biztosan jól szórakozott magában meglepett hangom hallatán.
– Honnan tudod?
Nem tudtam, hogy nagyapó zöldhályogja egy olyan menedék volt, amely mögül az ember csakis azt látja meg, amit ő is akar... Igaz, az öreg táskaírógép – amely ma szobám múzeumának értékes darabját képezi – nagyapó számára túlságosan apró betűkkel bírt, mégis hangyaszorgalommal kopácsolt rajta nap mint nap. Versei – amelyek számomra az elvont, komoly tartalmú felnőttirodalomhoz tartoztak ekkoriban – hegyekben álltak íróasztala és szekrénye fiókjaiban, arra a jótét lélekre várva, aki majd kijavítja egyszer őket, átnézvén a vakoskodó gépelés melléfogásait... Ma megsárgult lapok a rendszerezésre váró "majd a télen, ha ráérünk, megcsináljuk" címkéjű iratok között.
Megsárgult lapok... pont olyanok, amilyeneket Nagyapónak titulált útitársam szorongat kezeiben.
A busz fékez... néhány utas leszáll, s Nagyapó mellett is megüresedik egy hely. Kapva kapok az alkalmon, s lehuppanok mellé. Ő rám se néz. talán észre sem vette az embercserét. Sejtelmes mosollyal bújja egyre csak a titokzatos irományokat. Feltűnésmentesen magasra nyújtom nyakam, s megpróbálok belelesni a sorokba...
Versek! Útitársam verseket olvas a kezei közt dédelgetett sárgaszín papirosokról...
Kísérteties érzés lesz úrrá rajtam, de elhessegetem a gondolatot. Rövid ideig még elmerülten bámulom a ráncos kezeket, aztán magam is a táskámba nyúlo
k néhány papírért. Szép, fiatal, fehér papírokért... A tollam hegye egy verskezdeményt jegyez. A betűk maguktól formálódnak, s mire a pályaudvarra érünk, már teljes gondolatfolyammá állnak össze. Jóleső érzéssel egyenesedek fel, s elfeledkezve útitársamról, igyekszem az ajtó felé... A lépcsőről lelépve szemem elé kapom kezem. Hunyorogva nézek a tavaszi nap vakítóan éles sugarába, s amint újra összeáll a pályaudvar jól ismert képe, elindulok szokásos, reggeli utamon...
Hirtelen újra eszembe jut Nagyapó, de hiába fordulok vissza: a busz sehol, utasai egybeolvadtak a reggeli tülekedéssel.
Eltűnt Nagyapó is. Csak egy megsárgult lapot sodor a friss, tavaszi szél...